Girl Power! blog

Akiket sohasem felejtünk el

Vannak emberek, akik nem hagynak nyomot az életünkben. Másokat akaratunk ellenére sem felejtünk el soha.

Tudod, soha nem fogom elfelejteni, ahogyan Gábor azt mondta a szakításunkat megelőzően, hogy „ez a ház az enyém és ha ez nem tetszik, el lehet menni” – mondta Bea barátnőm egyszer csak hozzám fordulva, a balatonakarattyai strandon. Hogy jutott ez most eszedbe? – kérdeztem, hiszen azelőtt csak olvastunk – újságot és könyvet -, előtte pedig az édesapjáról beszélgettünk. Ráadásul Gábor több mint tíz éve volt a barátja, azóta több kapcsolata is volt.

Minden nap eszembe jut, 10 éve. Minden nap – mondta Bea.

Mindannyiunk életében vannak emberek, pillanatok, események, találkozások, kedves, vagy éppen bántó mondatok, amelyek olyan mély nyomot hagynak bennünk, hogy nem tudunk az emlékétől szabadulni. És vannak olyanok, akiknek emléke – bár kedvesek voltak számunkra – szépen lassan teljesen elhalványul.

Van emlékem arról – és például, ha fagyit veszek, sokszor eszembe is jut -, hogy egy általános iskolai osztálytársam az eperfagyiról beszélt, miután egy nyári táborban feltűnt: kizárólag eperfagyit eszik, töménytelen mennyiségben. Mert azt olyan átéléssel, lelkesen, színesen ecsetelte, hogy megragadt ez az öt perc beszélgetés. Milyen triviális történet, mégis, tökéletesen emlékszem minden részletére.vizes

(via Pinterest)

Így van ez a kapcsolatokkal is. Van olyan exem, akivel, bár 3 évet éltem együtt, mégsem maradt meg ennyire erősen egy-egy beszélgetés: sem a szavai, sem a bókjai, sőt még arra sem emlékszem pontosan, milyen volt a szerelmünk, pedig komoly kapcsolat volt. Csak nem működött.

Bence, életem legnagyobb szerelme, amelyik egyben a legfájdalmasabb is volt, nekem is, ahogyan Beának Gábor, szinte minden nap eszembe jut. Annak ellenére, hogy fejvesztve menekültem a kapcsolatunkból, és azóta is hálát rebegek az égnek, hogy sikerült kilépnem. Mégis, látom magam előtt, hallom a hangját, emlékszem például, mikor egy nyáron 3 órán át bolyongtunk az erdőben kettesben és nem találtunk haza, emlékszem a nevetésére, ahogy átölel és azt mondja: Incikém (valamiért így hívott, és milyen érdekes, arra már nem emlékszem, hogyan alakult ki ez a becenév). Arra azonban nem emlékszem pontosan, milyen volt az utolsó együtt eltöltött napunk.

Tényleg ilyen szelektív az agyunk? Miféle kötelékek ezek, melyek lenyomatot hagynak, és hogy lehet, hogy más pedig nem? Egy-egy semmit nem jelentő mondat ugyanolyan erővel képes bevésődni az agyunkba, mint a számunkra fontos emberektől kapott sértés, megalázó megnyilvánulás?  Hogy lehet, hogy valakinek, aki már tíz éve nincs jelen az életünkben, mégis élénken él bennünk az arca, a mimikája, a mozdulatai, a hangja, minden apró kis részlet, a másik emléke pedig szépen elpárolog, mintha nem is létezett volna? És miért fontos megjegyeznünk egyes teljesen lényegtelen jelenetet az életünkből, merre visz minket tovább, hogyan befolyásol?

A szavak ereje végtelenül erős, és nyilvánvalóan az érzelmek intenzitása is befolyásolja emlékezőképességünket. Bea sem fogja Gábort sohasem elfelejteni, én is tökéletesen fel fogom tudni idézni Bence hangját húsz év múlva is; az emberek néha csak jönnek-mennek az életünkben, sokan nyom nélkül. És mindig lesz olyan, aki ismeretlenként is megfog, és lesz, aki ismerősként sem tud majd soha soha mély nyomot hagyni…

***

Kedves olvasó! Köszönöm, hogy betértél! Minden kulturált és építő jellegű hozzászólást örömmel veszek, boldog vagyok, ha párbeszédet kezdeményeztek!

Azonban a kirekesztő, gyűlölködő kommenteket minden esetben törlöm.

Keresd a Facebookon a Girl Power! blogot! Katt a képre:

Girl Power! blog a Facebookon

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!