Girl Power! blog

Szüljél má’! – így sürget a magyar

Igen, szeretnék gyereket, de senkinek semmi köze ahhoz, miért nincsen még. Ne, ne kérdezd meg többet, mert semmi közöd hozzá. Fogadj el így, ahogy vagyok, vagy állj tovább, vagy fojtsd magadba, esetleg beszélj ki, miután elmentem, nem érdekel. Csak hagyj békén végre.

blonde-girl-hairs-1206-825x550

A nőgyógyászom várótermében üldögéltem és vártam, hogy sorra kerüljek. Az előtérben sokan voltunk, mellettem pedig egy pár: egy kismama és a pasija. 

Szokásos éves rákszűrésre mentem, amit eleve gyűlölök, még akkor is, ha a dokit konkrétan születésem óta ismerem. (A sztori hosszú, de a lényeg, hogy gyakorlatilag megmentette édesanyám életét annak idején, mikor kiderült, petefészekrákja van. Mindkét petefészkét eltávolította, anyukám pedig szerencsére boldogan él velünk). 

Valahogyan szóba elegyedtünk a mellettem ülő kismamával, kérdezgettem, hányadik hónap, fiú lesz-e vagy lány – szép, nagy pocakja volt már – , a nőn pedig látszott, nagyon nagy örömben és boldogságban van, izgatottan mesélt a gyerekszoba kifestéséről és a kis ruhácskák vásárlásáról is. Néhány perc után azonban visszakérdezett: – Neked? Van gyerek?

– Ó nem, nincsen – feleltem, és enyhe szégyent éreztem, hiszen a nő szemmel láthatóan fiatalabb volt, mint én, huszonéves lehetett, a pasija lehetett nagyjából velem egykorú. 

A válasz halk hümmögés volt – amint én egy “á, de kínos”- üzenetnek érzékeltem -, majd jött a csend, én pedig teljesen spontán, öntudatlanul kezdtem el magyarázkodni az idegen nőnek.

– De akarok ám, már rajta vagyunk a dolgon, csak hát egyelőre nem jött még össze, tudod. Biztos a stressz, meg a munka, meg minden. Nem tudom. Hát. De már mindjárt lesz, biztosan. Biztosan. 

Ekkor a velünk szemben ülő idősebb nő minden előzmény nélkül beleszólt a beszélgetésünkbe.

– Pedig egy gyerek az csoda! Csak akkor tapasztalod meg igazán, mi a boldogság, ha gyereked lesz! Akkor minden megváltozik! Még hogy munka, ez milyen butaság, egyik munka sem lehet több, mint egy gyerek! 

És csak mondta, mondta.

És bár sem ott, sem soha máshol nem állítottam, hogy a munka “több”, mint egy gyerek, kezdtem lejjebb csúszni a széken és szégyellni magam, nem reagáltam semmit, csak hallgattam, ahogy az idős nő és a kismama folytatják egymás között a diskurzust, ezúttal már engem kihagyva, hiszen én nem tudhatom, miről is van szó.  

Mire bejutottam az orvosomhoz, úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jéggel. A kálvária pedig itt nem ért véget.

A doki – azután, hogy ezerszer körbeugrált, anyukámról kérdezett és a többi – máris a lényegre tért: no, és Andrea, mikor lesz már gyerek? 

Szemlesütve előadtam a doktor úrnak is, ó hát már mindjárt és mi tényleg dolgozunk rajta, komolyan, hát majd csak beakad az a gyerek, én nagyon szeretném, esküszöm. Itt is kaptam egy kis hümmögést, majd jött a gyűlölt vizsgálat, közben még elmondta ugyanazt, amit minden egyes alkalommal elmondott már, hogy értsem már meg, huszonévesen kellett volna szülnöm, mert akkor ruganyos a test, és a testem már lassan elég öreg, és évről évre csak rosszabb, nosza, húzzunk bele, gyerünk, gyerünk.  

Szerencsére vége, 15 ezer lesz, átadom, hello, csak hagy menjek már.

Hazafelé átgondoltam az életem: hosszabb-rövidebb fejszámolásokat végeztem az úton, hány éves is lesz a gyerek, ha még ma este összejön, és nem leszünk-e túl öreg szülők, és megéljük-e az unokáink diplomaosztását. Kétségbe estem. Merre tart az életem?

A “nincs” és a “nem akarok” nem ugyanaz

Mikor hazaértem, teljesen magam alatt voltam. 

Az első utam a konyhába vezetett, ilyenkor kényszerevéssel gyógyítom magam, bekapok pár falatot és megnyugszom. Kinyitottam a hűtőt, amelyre egy igen terjedelmes bakancslistát tűztünk ki nemrég Z.-vel: utazások, extrém sportok, különleges kaják, mindenféle van azon a listán olyan dolgokról, amiket tényleg szeretnénk véghez vinni még. Ettem pár szelet sajtot almával, majd leültem a kanapéra, ahol a jegyzetfüzetem várt: ebben egyéb terveim vannak felfirkantva, mint a milyen iskolát akarok még elvégezni és meddig akarok jutni a karrieremben – kérdések. Nem, a gyerek egyik listán sem szerepel, mert azt nem kell leírni. Mi tényleg szeretnénk. És valamiért tényleg nem jön.

Odahívtam Z.-t és elmondtam neki, hogy képzelje el, egész nap engem cseszegettek. Most már (lévén, hogy lassan a 40-hez közelít) ő is sokat stresszel ezen. Hogy kéne, kellene, nagyon szeretnénk, jó lenne már, más is mondogatja már, hogy ejnye, hát ilyen korban nincs még gyerek, meg egyébként is, a szülők is boldogok lennének, mi is boldogok lennénk, kiöregszünk, jaj Istenem, miért nincs még gyerekünk, miért nem jön már???

Átbeszéltük, és megállapodtunk abban, ha beszarunk sem tudjuk meggyorsítani a folyamatokat (már a biológiait), ezért inkább engedjük el a stresszt és éljük meg a pillanatokat. Éljük az életünket úgy, ahogyan azt szeretjük, és ahogy eddig is csináltuk. 

És akkor este ezután, plusz egy hosszabb meditálás és jóga után ténylegesen, végre végleg megérett bennem.

Hogy tudniillik mindenki le van szarva. 

Hogy amíg mi nők ekkora nyomás alatt vagyunk, nem fog összejönni. 

Azt nem kell ecsetelni, hogy nem a kormány  hát, szerintük ösztönzőleg ható adókedvezménye miatt szeretnénk gyereket. Nem a családi pótlék miatt, és azért sem fogok gyereket szülni, mert mások (idegenek, orvosok, járókelők, szomszédok, nagymamák) baszogatnak, sőt, valószínűleg a tudat alatti ellenállás ilyenkor még erősebb fokozatra kapcsol. Nem azért akarok gyereket, mert úristenmáröregvagyokésnemesekteherbekésőbb, mert 33 évesen rohadtul nem vagyok öreg, és nem is azért akarok gyereket, mert egyre több barátnőmnek van. Nem azért akarok gyereket, mert “ez így helyes”, mert másnak “nincs értelme az életben”, és nem azért, mert ez az élet rendje. Ugyanakkor, akár azt is gondolhatnám, hogy mondjuk nem akarok gyereket, mert csak. Nincs közöd hozzá. 

baby-belly-child-3732-797x550

Azért akarok gyereket, mert én és a társam így érezzük. Mert így döntöttünk, mert szeretnénk magunkból egy közöset, egy harmadikat, azért akarunk gyereket, mert családot szeretnénk alapítani, mindenféle ragozás nélkül. Pont. 

Igen, szeretnék gyereket, de senkinek semmi köze ahhoz, miért nincsen még.

Ne, ne kérdezd meg többet, mert nem rád tartozik. Fogadj el így, ahogy vagyok, vagy állj tovább, vagy fojtsd magadba, esetleg beszélj ki, miután elmentem, nem érdekel.

Csak hagyj békén végre.

És mikor lesz majd gyerekem, akkor képzeld, ahhoz sem lesz közöd, hogyan nevelem, hogy ha felnő, kivel – férfivel, vagy nővel – él majd együtt, hogy miben hisz és miben nem hisz, hogy milyen pártra szavaz, és hogy mennyi pénze van – utóbbi esetben kivételt képez persze, ha politikusnak áll. Akkor tudhatod.

Azon kívül csak kussolj, ha rólam vagy a gyerekemről van szó, és foglalkozz a saját életeddel. 

***

Kedves olvasó! Köszönöm, hogy betértél! Minden kulturált és építő jellegű hozzászólást örömmel veszek, boldog vagyok, ha párbeszédet kezdeményeztek!

Azonban a kirekesztő, gyűlölködő kommenteket minden esetben törlöm.

Keresd a Facebookon a Girl Power! blogot! Katt a képre:

Girl Power! blog a Facebookon

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Gabriella Szilágyi says:

    Én ugyanettől vagyok tele, a másik oldalon. Két gyerek, második épp úton, de egyedül. Sokáig voltam egyedül az elsővel, persze szerettem volna másképp, de hozta az élet,”the same shoes”,így döntöttem. És kiborulok, hogy a méhem, mint közkincs, mintha bárkinek bármi köze-joga lenne ott van mások száján és kezében és adják sorra. Fujj. Isten bocsássa meg, amíg nem Jesús az, akit a szíve alatt hord az ember, addig senkinek semmi köze-keze-szája ahhoz, hogy van, nincs, lesz, mikor és miért Amíg a nagyobbal összetörve vártam az újabb szitkokat, hogy mert “ilyen” (tudniillik egyedül maradó) vagyok, addig most a legnagyobb örömmel küldöm el az illetőt a halálba. Ahogy írtad (és óóó, ez olyan szép 🙂 ) kuss legyen!

  2. girl power says:

    Köszönöm a hozzászólásokat csajok, jó volt olvasni:)

  3. Barbara Solti says:

    Egyetèrtek veled….senkinek semmi köze a másik intim èletèhez… Nekem van kèt gyermeken de amikor a nagy kicsi volt akkor a gyerekorvos közölte hogy ő ùgy gondolja hogy szüksèg lenne egy kistesòra akkor èn is közöltem vele hogy ha majd segít eltartani akkor lesz…Nem forszirozta tovább a dolgot. Èn ùgy látom hogy ez tipikus magyar dolog vájkálni a másik bugyijába pènztárcájába stb… Èn közölni szoktam a kedves èrdeklődökkel hogy semmi köze hozza törödjön a maga dolgával… Szèp napot Neked! 🙂

  4. Zsuzsanna Petőné Kovács says:

    SZÍVEMBŐL SZÓLTÁL! Rendelőkben, várótermekben, buszon, stb, már szóba sem állok idegenekkel. Külföldit játszok, aki “nem érteni magyar”, így kerülve a beszólásokat. Én már közel 37 évesen, szinte minden pillanatban megkapom. Sokszor érzem magam a társadalomból kirekesztetnek, mert nincs gyerekem. Éppen elég teher, hogy nem jön össze a gyerek anélkül is, hogy beszólogatnának emberek. Köszönöm, hogy megírtad a cikket!

  5. “majd meggondolod magad” :DDD hát ezen betojtam!
    szintén a gyerektelen, most még nem akarok, de majd egyszer lehet, hogy fogok akarni – ki tudja? – táborba tartozom.
    csak ismételni tudnám az előttem leírtakat: sürgetés, okoskodás, pofátlan kíváncsiskodás… már megtanultam együtt élni ezekkel.
    eddig egyetlen barátnőm látta be, hogy mennyire rettenetesen nehéz az “új” élete anyukaként. hát mit mondjak? nem hozta meg a kedvemet. :S

  6. Epresmarcipán says:

    Jujj, de együttérzek… Hány évig hallgattuk ezt mi is. Először is albérletben laktunk, oda nem akartunk, aztán amikor lett saját ingatlan, akkor fel kellett újítani, bár közben már nem fordítottunk nagy gondot a védekezésre, de konkrétan nem akartunk még. Aztán belevágtunk, de nem jött. Amíg eddig a pontig el nem jutottunk, addig igazán nem hergeltem magamat a dolgon. De amikor már nagyon-nagyon akartuk, és mégsem jött, akkor nagyon nehezemre esett az okoskodást hallgatni, hogy “hát jobb lenne minél előbb, mert hát hiszen tudjátok, azt még fel is kell nevelni”, és a többi. Hogy a “mai fiatalok” címűről ne is beszéljek. Volt néhány alkalom, amikor nem bírtam cérnával, és elmeséltem, hogy ha az akaráson múlna, már akár kettő is lehetne, de tecciktudni, nem jön. Aztán erről is leszoktam, mert csak keveseket tudtam annyira zavarba hozni ezzel, hogy visszahőköljön, és befogja. Többnyire jött a következő mese az ismerős ismerőséről, akik miután nem görcsöltek már rá, hipphopp össze is jött… Ezek után csak annyit mondtam már a “kedves” érdeklődésre, hogy “rajta vagyunk”. A mi útunk aztán a lombik lett (amilombikbebink.cafeblog.hu), azt gondoltam, hogy majd ezek után elülnek a kérdések. De nem: Ikrek?? Lombik? Vagy természetes úton? És akarunk még egyet? stb.stb. Szóval kitartás, tényleg senkinek semmi köze hozzá, mégis gátlástalanul megkérdezik. Néha elgondolkodtam rajta, hogy visszakérdezek, hogy ők keféltek-e előző este. Mert kb. annyira intim dolog ez is. 😀

  7. Kata Rácz says:

    Tök jó ilyet olvasni. Mármint te a “másik oldalt” képviseled, mint én, mert te szeretnél gyereket, de ahogy elnézem, te is rosszul vagy a cseszegetéstől, mert valóban senkinek semmi köze hozzá.
    Én a lesajnáló tekintetektől kapok idegbajt, amikor közlöm, hogy nem szeretnék gyereket. Megértem, hogy amikor 16 évesen mondtam ezt, akkor csak legyintettek az emberek, de azóta eltelt 12 év és van társam is 4 éve, talán el tudom dönteni. “Á, de még meggondolhatod magad!”. Meg a “nincs annál nagyobb boldogság meg egy nő akkor igazán nő, ha anya lesz”, és a többi. Nyilván nincs agyam ahhoz, hogy eldöntsem ezt egyedül 🙂 Milyen érdekes, hogy én sosem mondom a gyerekre vágyó ismerőseimnek, hogy “majd meggondolod magad!”.

    Bocsi, ki kellett dühöngenem magam egy kicsit.:)
    Remélem, hogy nálatok úgy alakul majd a helyzet, ahogy szeretnétek, addig meg élvezzétek az életet, a bakancslistátokhoz sok sikert, és amúgy meg tényleg mindenki le van szarva, szerintem nyugodtan meg lehet mondani – főleg az idegeneknek – hogy semmi közük a témához, én elhatároztam, hogy nem fogok finomkodni. 🙂


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!