Girl Power! blog

Valóban jó, hogy a szüleink nem váltak el?

Nagyon nem mindegy, hogy mi az a szülői minta, amely alapján a saját életét ki tudja az ember alakítani. Felmerül a kérdés, biztosan jó-e, ha a szüleink nem váltak el? Pro és kontra következik, illetve a kérdés, hogy a mai harmincas generációra milyen hatással voltak szüleik kapcsolatai. 

Nem elvált szülők gyereke vagyok. Anya és apa 45 (!) éve házasok, és olyannyira összenőttek, hogy tényleg mindent együtt csinálnak. Egymás nélkül alig teszik ki a lábukat otthonról. Együtt járnak boltba, apu viszi anyut a fodrászhoz, majd érte megy, egyszerre alszanak délutánonként, imádnak közösen olvasni (újságot, könyvet), nem beszélve a közös rejtvényfejtésről. 

45 évvel ezelőtt egy házibulin találkoztak. Anyunak megtetszett a -félénk- apukám, aki egy széken üldögélt, szemérmesen, szemlesütve, rá-rá pillantva anyura, és nem merte felkérni. Anya táncikált egy ideig, aztán megelégelte, odament és nem lacafacázott, felkérte ő aput. Így indult. Azóta elválaszthatatlan pár. 

Voltak balhéik, persze. Nem is egy. Tányértörés, ajtócsapkodás, féltékenység, krízis, válság mindenféle. De kitartottak egymás mellett minden helyzetben. Egyik sem könnyű eset, mégis így kerek az egész. 

couple-dawn-dusk-1121-825x550

Még az sem tántorította el őket egymástól, hogy apai nagyanyám sajnos nem szerette anyámat, ezért el se ment az esküvőjükre. Sosem jöttek ki egymással, de – ahogy én és a nővérem, aki hat évvel idősebb nálam, szép lassan nőttünk fel – kialakítottunk egy rituálét az ünnepekre, hogy minimálisan kelljen érintkezniük. Mi apuval el nagyihoz, addig anyu otthon készülődik, oda megérkezik az anyai nagyi délután, és este otthon vagyunk. Működött, bár gyerekként éreztük a feszültséget apuban. Sajnáltam, hogy bánatos volt emiatt, és hogy a nagyanyám (az ő anyja) erre teljesen fittyet hányt. Aztán meghalt rákban. 

Anyu és apu csodálatos módon vannak ott egymásnak a legborúsabb pillanatokban is. Kéz a kézben, támaszként, barátként és házastársként is. Ez az egyik eset. Csodás gyerekkorom volt, egy szóval sem panaszkodhatok. Ugyanakkor ez meg is nehezíti az életem egy egészen más aspektusból. 

Követni a mintát?

Nem tudom, mennyire igaz, hogy  a nők a saját apjukat keresik a férfiban, azt viszont tudom, hogy az én apám anyuval együtt magasra tették a lécet. Nem tudom ugyanis, találok-e valaha ilyen kapcsolatot magamnak. Az eddigi kapcsolataimat átvizsgálva megállapíthatom, hogy az utóbbi kettőt kivéve egyiknek sem volt semmilyen apus vonása. A mostani páromban (és tehát az őt megelőzőben) már vélek néhány hasonló jellemvonást felfedezni, de lehet, hogy csak beképzelem. Ráadásul egyik szerelem sem teljesedett ki így, mind  kudarcot vallott (tisztelet a jelenlegi kivételnek, most az előzményekről beszélek). 

Közben nem csak az én kapcsolataim mentek tönkre, de házasságok bomlanak fel nagy számmal a környezetemben – szóval kérdem én, hogyan is találhatnék valakit, aki egy ilyen szoros köteléket egy életen át véghez tud vinni velem, mint az én apum és anyum, miközben a generációnk nem képes erre? Mindig azt éreztem, sohasem találok magam mellé olyan valakit, aki 45 (és még több) éven át ennyi mindent képes szerető gondoskodással és figyelemmel jönni, haladni velem az úton. Most van először olyan, hogy azt érzem, talán sikerülhet, de mi van, ha nem jön össze?

És vajon a mi generációnkkal mi történt? Miért nem vagyunk képesek az együttélésre? Miért válunk és miért szakítunk, ha valami nem megy?Miért választjuk a könnyebb utat? Mi lesz a mi gyerekeinkkel? És vajon tényleg sérültebbek-e az elvált szülők gyermekei? 

A másik eset Szabina barátnőmé, akinek szülei együtt maradtak, de bárcsak ne tették volna. Reggeltől estig kiabálás, egymás iránti megvetés, üres, néma hétvégék, megcsalás. Szerencsére szó sincs családon belüli erőszakról, semmi ilyen nem történt. Csak a közöny. És a kihűlt érzelmek. És mégis együtt voltak, az akkor még kislány Szabina miatt. Szabina 34 éves, és még mindig nem tudja kiheverni az otthon végighallgatott veszekedéseket. Éppen ezért fogta magát és költözött el 18 évesen, ment pasiról pasira, aztán később országról országra, messze el innen, egészen Londonig, ráadásul rossz társaságba keveredett, kipróbált mindent, amit lehetett, és csak az isten tudja, hogyan talált vissza önmagához. Most kezd sínen lenni az élete, ehhez kellett sok-sok barát, és a távolság a szülőktől. 

Melyik gyereknek jobb?

A harmadik eset az elvált szülők gyermeke. Zsófi barátnőm (jelenleg 37 éves) mindig azt mondja, nagyon irigyel, amiért egyben van a családom. Ugyanakkor fantasztikus az ő családja is: édesapja új feleségével Zsófi elég jól kijön, jóban van az “új gyerekekkel” (akik szintén 30 felett vannak már), és Zsófi anyukája is megbékélt a helyzettel. Igaz, ő egyedül maradt. 

Gyermekkoromban anya és apa is ott volt a legfontosabb pillanataimnál. Amiért esténként együtt takargattak be és adtak jóéjt puszit, reggel pedig együtt vártak az ágyukban hajnalban. És most, hogy ők 70 évesek, én 30 felett, még mindig látom a szemükben azt a fajta különleges, gondoskodó szerelmet, amit én olyan sokáig kerestem az elmúlt években. Neki azonban hangos veszekedések után szétmentek a szülők. Évekig nem beszélt az apjával. Iszonyatos haragban élt. Most azonban béke van, ám most fordult a kocka: egy gyötrelmes és fájdalmas kapcsolatban vergődik. Vajon köze van-e az apakomplexushoz? Nem tudom. 

A pszichológusok szerint az elvált családban felnövő tinédzserek több problémával szembesülnek, mint az egész családban élő társaik. Az elvált szülők gyermeke bizalmatlanabb, sokszor valamilyen élethelyzetben hazugságra kényszerül, vagy esetenként túlzott bizonyítási kényszerrel él.  Judith Wallerstein pszichológus, kutató szerint vannak olyan feladatok, amiket a gyerekeknek válás esetén meg kell oldani, hogy pszichés fejlődése ne károsodjon.

– Először is: tudomásul kell venniük a házasság felbomlását, vagyis szembe kell nézniük a realitással. 

– Függetleníteniük kell magukat a szülők konfliktusaitól. 

– Fel kell dolgozniuk az egyik szülő elvesztésének traumáját. 

– Fel kell oldaniuk a haragot és az önvádat.

– El kell fogadniuk a válás véglegességét, le kell mondaniuk a szülők újraegyesítésének vágyáról.

– El kell érniük, hogy a maga valóságában ítéljék meg az emberi kapcsolatok lehetőségeit.

(Forrás: Judith Wallerstein: Advice Books For Divorcing Parents/babybooz.com)

***

Kövesd a Girl Power! blogot a Facebookon is! 

***

Kedves olvasó! Köszönöm, hogy betértél! Minden kulturált és építő jellegű hozzászólást örömmel veszek, boldog vagyok, ha párbeszédet kezdeményeztek!

Azonban a kirekesztő, gyűlölködő kommenteket minden esetben törlöm.

Keresd a Facebookon a Girl Power! blogot! Katt a képre:

Girl Power! blog a Facebookon

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. cvitamin says:

    Az én szüleim elváltak, de én nem harmincas vagyok. Már hetvenhez közeledem és a blog kapcsán visszagondolva az akkori időkre (válásra), semmi rossz emlékem nincs. Három gyerek, apa, anya, kirándulások, baráti találkozók, színház, mozi. Sokszor együtt, máskor csak a szülők. Nem voltak veszekedések, civakodások, hangos szó. Csendben elváltak, apa másik városba költözött az új feleséggel. Mindez 2 hónap alatt. Abban az évben leérettségiztem, továbbtanultam és építettem a saját életemet. Válás után egy évre az új feleség özvegy lett. Apám meghalt, anyám 45 évvel élte túl. Soha nem ment újból férjhez.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!