Girl Power! blog

Magyar nők külföldön: 5 hónap nomád élet Ausztráliában a szerelmeddel? Még szép!

Simon Ritának egészen más tervei voltak, mielőtt megismerkedett Markkal a Sziget fesztiválon. De persze, ember tervez, Isten végez, így egy fantasztikus szerelem, és egy csodás, 5 hónapos kalandtúra kerekedett egy döntésből. Hogy miért éjszaka aktívak a kenguruk, hogyan és milyen autóval érdemes több mint 20 ezer kilométert levezetni, milyen egy tetőmedencés hotel, és hogy Ausztráliából hogyan került Balira – nos, sok mindenről mesélt a Girl Power! blognak Simon Rita a Magyar nők külföldön-sorozat újabb részében. Interjú. 

Egy ausztrál házaspár kertjében simogattuk a kengurukat, oposszumokat és gyűjtögettük a kétméteres levedlett pitonbőröket (1)

Egy ausztrál házaspár kertjében simogattuk a kengurukat, oposszumokat és gyűjtögettük a kétméteres levedlett pitonbőröket

Jelenleg Magyarországon élsz?

Igen. Egerben születtem és egy Eger melletti faluban, Makláron éltem 18 éves koromig. Ekkor Debrecenbe költöztem az egyetem első három évére, aztán Budapestre, ahol a maradék két évet végeztem. Azóta itt élek. Persze az Ausztráliában töltött öt hónapot leszámítva.

Miért utaztál Ausztráliába?

A tavalyi Sziget fesztiválon önkéntes pszichológusként dolgoztam a Helperek Egyesület csapatában. Körülbelül egy hónappal azelőtt végeztem az egyetemen, és nagy álmokat szövögettem. Az egyetem alatt cserediákként egy fél évig Amerikában tanultam a nyugat-virginiai Huntingtonban, és nagyon szerettem volna a magyar diplomám megszerzése után visszakerülni az ottani suliba, a Marshallra. Elég elszánt voltam, hónapokig intézkedtem, hogy zöld utam legyen, mire itthon végzek. Nemzetközi nyelvvizsgát és amerikai érettségit tettem, felvételi követelményeket olvastam, telefonálgattam az egyetemre, banki igazolásokért rohangáltam, ajánlóleveleket gyűjtöttem, motivációs levelet írtam, Skype interjúkon vettem részt, sikerült állást szereznem egy, a kinti egyetemhez tartozó, autistákat segítő intézményben. Hivatalos fordításokat és vízumot csináltattam horribilis pénzekért. Közben megírtam a szakdolgozatomat, lediplomáztam és lezártam a négy és fél éve tartó párkapcsolatomat. A repjegy és az amerikai albérlet is ki volt nézve.

Eléggé csalódott voltam hát, amikor a Sziget előtt pár nappal megkaptam a várva várt értesítést az ösztöndíj bizottságtól, hogy az ösztöndíjpályázatomat elutasították, nem támogatják amerikai tanulmányaimat. Az amerikai egyetemeken általában elég förtelmes tandíjak vannak, átlagember számára megfizethetetlen összegek. Így hát a nagy álmok és a sok munka egy e-maillel szét lettek zúzva. Mielőtt ezt megtudtam, komolyan gondolkodtam rajta, hogy lemondom a Szigetes munkát, mert augusztus végén terveztem az indulást Amerikába, és még rengeteg elintézni valóm lett volna. De mivel ilyen fordulatot vett a helyzet, és mert nem akartam a kelleténél jobban elmerülni a füstbe ment tervem romjai feletti szomorkodásban, gondoltam, tegyünk félre mindent egy kicsit, és akkor Sziget. Itt ismerkedtem meg a barátommal, Markkal. A pszichológus csapattal a sátorverést-beköltözést némi „Szigetnyitó” ünnepléssel koronáztuk meg, söröztünk, gitároztunk, énekeltünk, beszélgettünk, a szomszédos asztalnál ülő külföldi baráti társaság pedig kisvártatva csatlakozott hozzánk. Közösen eldaloltunk a vicc kedvéért egy régi, nyálas Kelly Family dalt, aztán a hollandok (mert mint kiderült, hollandok voltak) letelepedtek mellénk a sörpadra és elkezdtünk beszélgetni – én Markkal.

21 ezer kilométert utaztunk és összesen 97 kempingben aludtunk

21 ezer kilométert utaztunk és összesen 97 kempingben aludtunk

Az első perctől fogva olyan könnyedén és természetesen ment kettőnk közt a kommunikáció – annak ellenére, hogy nem az anyanyelvünkön beszéltünk egymással… Na meg persze baromi vonzónak is találtam, ami csak hab volt a tortán. A füstbe ment amerikai terveimről és a csalódottságomról is meséltem neki. Ekkor jött szóba, hogy ő is épp egy nagyobb utazásra készül: októberben Ausztráliába megy egy évre. Az otthoni munkahelyéről elengedték egy évre, és összegyűjtött annyi pénzt, hogy ezt az egy évet utazással, „backpacking”-gel töltse a messzi Ausztráliában. Mire a Sziget véget ért, menthetetlenül szerelmesek lettünk egymásba, ezzel együtt igyekeztünk a pillanatnak élni, és nem gondolni a jövőre. Arra, hogy két különböző országban élünk, arra, hogy ő két hónap múlva a világ végére megy egy teljes évre.

A Sziget fantasztikusan telt, rengeteget beszélgettünk, együtt buliztunk, megismerkedtünk egymás barátaival, és egyszerűen csak szerettük egymást, és teljesen a jelenben éltünk. Olyan volt, mint egy álom.

Aztán persze eljött a búcsúzás ideje – amikor elköszöntünk egymástól a Szigeten, nem tudtuk, fogunk –e még valaha találkozni. Sms-ben továbbra is beszéltünk, és amikor pár nap múlva újra megláttam őt Skype-on, akkor tudtam, hogy ez nem csak ennyi volt, ez nem érhet itt véget. Minden jel szerint ő is így érezte, mert néhány hét múlva már nála voltam Hollandiában látogatóban pár napra. Hihetetlenül jó volt, megmutatta hol lakik, meglátogattuk a szüleit, elmentünk Amszterdamba, folyton együtt főztünk, bicikliztünk, a varázs még mindig megvolt köztünk, és nem hogy múlt volna, egyre erősebb lett. Amikor már itthon voltam, továbbra is sokat beszéltünk, rengeteget Skype-oltunk, s végül megkért, hogy menjek vele Ausztráliába, mert nem tud, és nem is akar elengedni engem, és úgy érzi, ami kettőnk között van, az nagyon különleges. Ezután még tett egy villámlátogatást hozzánk, hogy a szüleim és nővéremék is megismerkedhessenek vele, ha már egyszer a Föld másik féltekéjére utazom a kedvéért. Hát így kerültem én Ausztráliába.

Mark és én

Mark és én

Hogyan zajlott a tervezés?

Mark októberben utazott Ausztráliába, én január elsején mentem utána. A köztes időben alkalmi munkákat vállaltam, és készültem az utazásra. Pokoli három hónap volt egymás nélkül, ilyen viszonylag rövid ismertség után.

Sokan azt mondták, hogy bolond vagyok, alig ismerem ezt a fiút, és csak úgy elutazom hozzá ilyen messzire. Mi van, ha becsap, ha szélhámos emberkereskedő, ha ő maga az ördög, vagy ha az nem is, de mi van, ha nem jövünk ki jól, és ott hagy valahol az út szélén.

Azért én mindezt elég nehezen tudtam elképzelni, az viszont igaz, hogy öt hónapot szünet nélkül együtt készültünk tölteni, benne volt hát a pakliban, hogy mi lesz, ha nem jól sül el a dolog. Én erre mindig azt válaszoltam: tudom, hogy őrültségnek tűnik, és azzal együtt, hogy elfogadom a le5hetséges buktatókat és a kockázatokat, úgy érzem, ezt kell tennem, és ez lesz a jó nekem, nekünk. Ha nem kockáztatok, nem is nyerek. Nincs vesztenivalóm – legrosszabb esetben felülök egy repülőre és hazajövök, mondogattam.

Szüleim egyébként nagyon támogatóak voltak az utazásommal kapcsolatban, és ez nagyon-nagyon jól esett. Akiktől az aggódó, intő szavakat kaptam, azok általában a távolabbi ismerősök voltak, akik nem ismernek annyira jól. Persze aggódott a családom is, de ők megbíztak bennem annyira, hogy mellettem álljanak a döntésemben. Anyagilag is támogattak, hiszen friss diplomásként nem voltak tartalékaim, amiből csak úgy Ausztráliába utazhattam volna. Vettek nekem repjegyet, biztosítást, cuccokat, ruhákat, amik ott jól jöttek. Az ő segítségük nélkül elég nehezen jöhetett volna össze ez az utazás.

A tervezés nagy része a repjegyvadászat volt. Ez elég nagy szerencsejáték, napokig, hetekig nézegeted a legjobb ajánlatokat, s épp mikor levadásznád, hirtelen kétszeresére ugrik az ára. Végül sikerült egy jót találnom, így január elsején, az újév első napján már utaztam is. A visszaút időpontját kitalálni is eltartott egy ideig – először májusra gondoltam, négy hónap elég időnek tűnt, de Mark azt mondta, miért nem maradok inkább öt hónapig, úgyhogy végül június harmadikát választottam a visszautazás dátumának. Valahogy ősz végén lett meg a repjegyem, és rögtön lelkesen hívtam fel őt, és együtt örömködtünk a telefonban. Ezen kívül még biztosítást kötöttem az utazás teljes idejére, nemzetközi jogsit váltottam ki, vízumot igényeltem, vettem egy jó túrabakancsot, és egy rakás nyári ruhát, amikhez télen fillérekért jutottam hozzá itthon. A vízum egyébként ingyenes volt, és kb. fél óra alatt megkaptam e-mailben.

Mennyi pénzzel számoltál az 5 hónapos útra? Jól számoltál, vagy kifutottatok a keretből? 

Én kb. 2000 ausztrál dollárt vittem magammal Ausztráliába, plusz időről időre küldött a családom pénzt. Amikor útnak indultunk Sydneyből a három hónapos körútra, kb. 7000 dollárunk volt. Mivel Mark holland állampolgár, ő igényelhetett working holiday vízumot, amivel néhány hétig dolgozhatott, mielőtt én odaértem. Magyaroknak ez a vízum sajnos nem elérhető, ezért én visitor vízummal mentem, ami egy évig érvényes ugyan, de háromhavonta el kell hagyni Ausztráliát ahhoz, hogy reaktiválódjon. Éppen ezért márciusban Ausztrália egy északi városából, Darwinból elrepültünk Balira. Január végén indultunk el ausztráliai körutunkra, és április végén érkeztünk vissza Sydneybe, ahonnan egy hónapra Új-Zélandra mentünk. Összességében kb. 15 ezer ausztrál dollár, vagyis 10 ezer euró kellett kettőnknek az öt hónapra benzinnel, kajával, szállással, utazással, mindennel együtt.

Olyan apróságokra is fel voltatok készülve, hogy autópályadíj? Egyáltalán, Ausztráliában kell fizetni az úthasználatért?

Pályamatrica, mint olyan nem nagyon létezik Ausztráliában. Az A1-es főút vezet körbe az országon, és a nagyvárosokban lévő toll road-okon kívül sosem fizettünk az úthasználatért. A városokat összekötő út nem is autópálya volt tulajdonképpen, abban az értelemben, hogy bár többsávos, a két menetirányt elkülönítő útról van szó, legtöbbször nincs kerítéssel leválasztva a vadontól, az út nem mindenhol jó, éppen ezért a maximális sebességhatár sem túl magas sehol. A déli államokban 100-110 km/h, északon 130. Mi mindig törekedtünk arra, hogy sötétedés után már lehetőleg ne vezessünk, mert a kenguruk akkor aktívak, és rengeteg autós gázolja el őket. Ha elgázolsz egy kifejlett kengurut, az sokkal rosszabb lehet, mint bármely szarvas, vagy őz, roppant erős állatok.

A Nullarbor, egy 1100 km széles bozótos sivatag kezdete - vadveszély kicsit másképp

A Nullarbor, egy 1100 km széles bozótos sivatag kezdete – vadveszély kicsit másképp

A benzin tette ki a költségeink oroszlánrészét. Ausztrália hatalmas ország, Magyarországnál több mint nyolcvanszor nagyobb, és ehhez képest csak 13 millióval többen lakják, mint hazánkat. Nem meglepő hát (bár először elég sokkoló volt szembesülni vele), hogy összesen 21 ezer kilométert tettünk meg a körutazásunk alatt szeretett autónkkal, Hodorral. A benzin ára a nagyobb városokban és közelükben kb. 1 dollár és 1,40 között mozgott, de volt, hogy a dollár alatt volt. Az outbackben vagy az eldugottabb, távoli helyeken viszont 1,70-1,80 dollár is volt egy liter benzin ára, de volt, hogy a 2 dollárt is megütötte. Ha tehát átlagosan durván 1,70 AUD per literrel számolunk, akkor kb. 5000 dollárt költöttünk csak benzinre Ausztráliában.

Jól értem? Hodor az autótok neve?

Ha minden nap több órát vezetsz, és gyakorlatilag félig az autódban élsz, akkor kötődés alakul ki ember és kocsi között. Hodort, az autónkat előző tulajdonosai (szintén külföldi utazók) nevezték el, utalva a nagy teljesítményére és az ausztrál távolságokra és viszonyokra tervezett erejére. Mark vette őt utazásai elején Cairnsben, és (Új-Zéland kivételével) mindenhová elvitt minket, bárhová mentünk. Minden cuccunkat, kajánkat, kempingfelszerelésünket benne tároltuk, ő volt a mi kis házunk, bázisunk tulajdonképpen. Megdobbant a szívem érte, amikor a reptéren elköszöntem tőle. Megszokni a baloldali közlekedést egyébként egy külön mutatvány volt, eleinte mindig rámentem a járdára és az ablaktörlővel akartam indexelni, de aztán szép lassan megszoktam, és megszerettem a vezetést a nagy vörös ausztrál pusztaságban. Emlékszem, amikor hazaértem, tiszta zavarban voltam, hogy a jobb első ülésen ülök, és nem kell vezetnem. Plusz folyton rá akartam szólni a mellettem ülőre, hogy „hééé, a rossz oldalon mész!”

Búcsúzás a reptéren Hodortól

Búcsúzás a reptéren Hodortól

Min tudtatok a legtöbbet spórolni?

A szállás költségein, mint a legtöbb backpacker, igyekeztünk a legtöbbet spórolni. Tettük ezt azáltal, hogy az idő legnagyobb részében sátoroztunk. Napi rutinunk volt, hogy reggel felkeltünk, összecsomagoltuk a sátrat, reggelit készítettünk a kempingtűzhelyünkön, elmosogattunk (4 db tízliteres vizestartállyal voltunk mindig felszerelkezve, hogy  a főzéshez, mosogatáshoz, iváshoz és tisztálkodáshoz mindig legyen elég), a nap nagy részét vezetéssel és ha épp volt az utunkban valami érdekes hely, akkor annak felfedezésével töltöttük, majd sötétedéskor megérkeztünk egy újabb kempingbe, ahol felvertük a sátrat, vacsit főztünk, elmosogattunk, gyakran sorozatot néztünk, vagy másokkal ismerkedtünk a kempingekben, kártyáztunk, boroztunk, ilyesmi. Ilyen volt egy tipikus napunk. Semmi rohanás, semmi stressz, semmi internet, gyakran még térerő sem. Persze volt, hogy néha kivettünk egy szobát egy-egy hostelben vagy Balin például végig légkondicionált szállodában aludtunk, ami az akkori kánikulában nagyon jól esett. Az Ayers Rock közelében találkoztunk egy idősebb ausztrál házaspárral, akik a lakókocsijukkal szintén egy körutazáson voltak, és amikor hazaértek, meglátogattuk őket. Ott aludtunk két éjszakát, fantasztikus vacsit főztek nekünk, simogattuk a kertjükben a kengurukat, oposszumokat, gyűjtögettük a verandájukra levedlett pitonbőröket, szuper volt. Új-Zélandon szüleimnek van két barátja, őket is meglátogattuk, és az ausztrálokhoz hasonló elképesztő nyitottsággal és vendégszeretettel fogadtak minket otthonukba.

Egyébként Ausztráliában nagyon bevett dolog a kempingezés, rengeteg a különféle szolgáltatásokkal (zuhanyzó, internet, áram) ellátott fizetős, és a szerényebb ingyenes kemping is. Éppen ezért létrejött a Wiki Camps nevű telefonos alkalmazás, ahol a tartózkodási helyed alapján és különböző filterek beállításával kereshetsz rá a közeledben lévő kempingekre, és el is navigálhatsz oda. Mi mindig ezt használtuk, nagyon hasznos dolog. Szinte mindig ingyenes kempingeket választottunk, volt, hogy néha fizetőset, amikor fel kellett töltenünk a telefonjainkat, fényképezőgépünket, vagy ha pár nap kimaradás után már jól esett volna egy zuhany. A vizespalackjaink feltöltéséhez egyébként mindig nagyobb nehézség nélkül találtunk ivóvíz-forrást. Ugyan amikor a Nullarbor nevű bokros, iszonyat száraz, majd’ 1100 km széles sivatagon haladtunk át, és az egyik félreeső roadhouse tulaját megkérdeztük, hozzájuthatunk –e valahol a környéken ingyen ivóvízhez, értetlenül nézett ránk, és azt mondta:

„No. This is the desert. Water is precious here”. (Nem. Ez itt a sivatag. Itt a víz drága.)

A kaját úgy oldottuk meg, hogy néhány hetente nagybevásárlást tartottunk az Aldiban, vagy az ausztrál Coles-ban, Woolworths-ben, és abból éldegéltünk egy ideig. Konzerv és tartós ételeket vettünk, gyakori fogás volt vacsira a konzerv paradicsomleves vagy instant leves, aztán tészta valamilyen szósszal, konzerv csirkemellel vagy löncshússal, kukoricával, babbal, vagy pestoval. Tonhalas-zöldséges vagy mogyoróvajas, nutellás szendvicset ettünk snackként, reggelire gyakran csináltunk rántottát, tükörtojást, palacsintát. Amikor meguntuk a menüt, vettünk valami friss húst, például marhaburgert vagy kengurufasirtot és friss zöldségeket pároltunk hozzá. Egyszer elkészítettünk egy hagyományos holland ételt, a hutspotot is, ami gyakorlatilag krumplipüré, benne bacon- és répadarabokkal, és szafttal (gravy) leöntve. Sokszor ettünk mekiben, Ausztráliában viszonylag olcsó a gyors kaja. Persze nem egyszer volt rá példa, hogy kirúgtunk a hámból, és menő étterembe mentünk, különösen, amikor valamilyen alkalom volt, az ausztrál tenger gyümölcseinek nehezen lehet ellenállni.

Ahol kezdődött és véget ért - Sydney

Ahol kezdődött és véget ért – Sydney

Mi volt az első benyomásod, mikor Ausztráliába érkeztél?

Az érkezésem elég vicces volt, mivel közel 40 órás késéssel érkeztem Sydneybe. Két átszállással (Belgrádban és Abu Dhabiban) mentem, és már a Budapest-Belgrád járatom késett két órát, s onnantól kezdve minden további járatot lekéstem. Annyira, hogy amikor Belgrádba értem, szembesítettek vele, hogy másnap este 11-ig nem indulhatok tovább. Finoman fogalmazok, amikor azt mondom, elég asszertíven képviseltem szándékaimat – levakarhatatlanul követtem a reptéri dolgozó nőcit, hogy márpedig én addig nem várhatok, és másnap Sydneyben kell lennem, nem érdekel hogyan, tegyenek át másik járatra, intézzenek valamit stb. Gondoltam, aki nem is próbálkozik, annak nem jut babér. Na de úgy tűnt, nincs más út, mint hogy várjak, így a nő a belgrádi Crowne Plaza-ba irányított, csitított, hogy „veri nájsz, veri gud hotel, frí spa, frí fúd”, úgyhogy végül beadtam a derekam. 

Másnap elindultam Belgrádból, és Abu Dhabi fölé érve további öt órát késlekedett a járat, a repülőgép nem tudott leszállni, olyan nagy köd volt. Amikor végre leszálltunk, a sydney-i csatlakozásomat éppen csak elértem. 

Hihetetlennek tűnt, de megérkeztem Sydneybe. A csomagomat felvéve, a biztonsági ellenőrzéseken átjutva három hónap után először újra találkozhattam Markkal. Mondanom sem kell, hogy borzasztó nagy volt az öröm mindkettőnk részéről. Azonban amikor elmentünk a parkolóba a kocsihoz, és beültünk, az autó nem indult. Én megállíthatatlanul elkezdtem nevetni, és azt mondtam a meglehetősen bosszús kedvesemnek, hogy most már mindegy, ha ötször robban is le az autó, végre itt vagyok, együtt vagyunk. El kellett vontattatnunk az autót egy olyan helyre, ahol biztonságosan várakozhattunk egy újabb autómentőre, aki elszállított minket is, az autót is a szerelőhöz. Ez a hely egy családi házakkal szegélyezett csendes kis utca volt a repülőtérhez közel. Mivel kb. fél órát kellett várakoznunk, kivettük az autóból a kempingasztalt és –székeket, majd megkentünk pár szendvicset és egy nagy fa alatt vidáman elkezdtünk piknikezni. Make the best out of it, ahogy később az autómentős mondta, vagyis kihoztuk a legtöbbet a helyzetből. Ott eszegettünk tehát, amikor is megjelent egy idősebb néni, és megkérdezte, minden rendben van –e. Mondtuk, hogy igen, és röviden vázoltuk neki a helyzetet. Megkérdezte, szükségünk van –e valamire, mire Mark viccből megjegyezte: igen, egy sör jól esne.

Az asszonyka teljesen komolyan bólogatott, hogy igen, itt lakik pár méterre, mindjárt hoz egyet. Zavartan szabadkoztunk, hogy de hát csak vicc volt, de ő nem tágított, és megkérdezte, kérek-e én is egyet. A januári ausztrál hőségben nagyon jól esett a jó hideg sör. Elment, majd kisvártatva visszajött két üveggel a kezében, mi szaporán megköszöntük, majd még pár percig beszélgettünk vele, aztán elment, nem akar zavarni minket, mondta.

Ez volt az első ausztrálokkal kapcsolatos élményem, és teljesen elámultam. Az embereknek nemcsak hogy van, de nagyon nagy szívvel adnak is.

Mi volt az első dolog, amit megnéztetek közösen?

Sydney. Ide érkezett a gépem, és Mark is itt lakott már pár hete az épp aktuális alkalmi munkája miatt. Január elsejéig dolgozott, tehát amikor megérkeztem, minden szabadidőnket azzal töltöttük, hogy közösen felfedeztük a várost. Megnéztük a város klasszikus látványosságait: az operaházat, a Harbour Bridge-t, a botanikus kertet, kombinált jegyet váltottunk a Madam Tussauds-állatkert-Sydney Tower hármasra. Az állatkertben láttam először koalát, kengurut, oposszumot, hangyászsünt, emut és különféle kígyókat. Ekkor még nem tudtam, hogy mindannyiukkal lesz szerencsém a vadonban is találkozni. A Sydney Tower kb. az ausztrál Empire State Building. A belváros közepén található égig érő torony, ahonnan szuper kilátás nyílik a városra éjjel-nappal. Az első napok egyikén volt, hogy elmentünk vacsorázni Sydney egyik tengerpartjára, a Watsons Bay-be. Erre a vacsira azóta is tök jó érzés visszagondolnom – a viszontlátás öröme, a naplemente, a tengerszagú szél, az isteni fish and chips és úgy az általános békés és nyugodt hangulat nagyon különlegessé tették számomra.

Sydney egyébként ausztráliai utazásaink során mindig egyfajta bázist, otthont jelentett számunkra. Innen indultunk el a körutazásunkra és három hónap múlva ide tértünk vissza, ahogyan az Új-Zélandon töltött egy hónap után is ide jöttünk „haza”. Nagyon megszerettem ezt a várost, és elég nehéz volt megválni tőle. Összességében elég sok és sokféle helyen laktunk itt.

Az első héten tetőmedencés hotelben, aztán egy olcsóbb, backpackerekkel telített hatalmas hostelben laktunk, amit „Maze”-nek (útvesztőnek) neveztek, és tényleg az is volt; majd Mark volt munkahelyi szállásán egy holland, egy német és egy indiai sráccal közös apartmanban; egy tengerparti hostelben, ami a holland backpackerek „főhadiszállása” volt; holland-ausztrál házaspár kertvárosi házában, ahol több, mint egy hétig maradhattunk és csomószor még főztek, mostak is ránk.

Hogyan éltetek az 5 hónap alatt? Mindig, minden komfortos volt?

Gyakorlatilag nomád életmódot folytattunk. Ahogy fentebb is említettem, az idő nagy részében kempingeztünk, a napi átlagos 400 km vezetés után ahová éppen érkeztünk, ott vertük fel a sátrunkat, főztük meg a vacsit és a többi. Az otthoni mindennapi életben megszokott kényelem hiányzott az életünkből, aminek persze megvan az előnye és a hátránya is. Volt, hogy már elegem volt belőle, hogy ha például éjszaka vécére kell mennem, akkor ki kell kecmeregni a sátorból és elbattyogni a legközelebbi pottyantós vécéhez vagy épp egy bokorba. Zuhanyzót vadászni is kész feladvány volt néha. Az autónkban nem volt légkondi, és napi több óra vezetés esetén a februári-márciusi ausztrál hőségben ehhez is hozzá kellett szokni. Gyakran nem volt térerő és internet sem, amit azért annyira nem bántunk, elég felszabadító tudott lenni. De végül is minden járulékos kényelmetlenség semmi ahhoz képest, hogy mi mindent adott nekünk az utazás élménye. Megtapasztaltuk, milyen érzés mindenhol otthon lenni – Hodoron kívül állandó „otthonunk” nem volt, minden nap máshová vetett minket a szél, a vadvilág volt a szomszédunk, az óceán a fürdőkádunk és mindenki, akivel összetalálkoztunk, a barátunk. Készítettünk egy útitervet, hogy nagyjából milyen útvonalon szeretnénk haladni, milyen városokat, helyeket érintve és ez hozzávetőlegesen mennyi ideig fog tartani, és volt egy ezerpárszáz oldalas útikönyvünk, de ennél alaposabb előkészületeket nem tettünk. Szerettük az utazás spontaneitását, a szabadságot, amit adott.

Egy szakadnéknál

Egy szakadnéknál

Ennyi idő alatt milyen tapasztalatokat szereztél az ausztrál mindennapi életről?

Összességében kb. 3 hét volt az az idő, ami alatt ausztrál és új-zélandi családoknál laktunk, ekkor volt alkalmam bepillantani a mindennapjaikba. Az ausztrálokat nagyon nyitott és befogadó népnek találtam, képesek vadidegenként meghívni minket a házukba vendégeskedni, és rengetegen teszik ezt. Lépten-nyomon találkoztunk idősebb házaspárokkal, akik meghívtak magukhoz,

vagy például egy ízben egy nőtől csak úgy kaptunk 100 dollárt egy közös reggeli során az egyik kempingben, mondván, hogy fiatal utazók vagyunk, fogadjuk el, és kész.

Nagyon udvariasak, a benzinkúton, a boltban az eladók legtöbbször kedvesen mosolyogva kérdezik meg hogy vagy, majd elcsevegnek veled valamiről, amíg kiszolgálnak. Ugyanakkor sosem keltették bennem azt az erőltetett, felszínes udvariaskodás érzését, amit korábban Amerikában gyakran éreztem. A legtöbbször könnyedek, természetesek, ha stresszhelyzet van, sem vesztik el a fejüket, mint gyakran mi, magyarok, nem rohannak, nem kapkodnak, szeretnek kikapcsolódni, jókat enni-inni, sportolni. Röviden szólva, az általuk olyan gyakran hangoztatott „no worries” szófordulat őket magukat is elég jól jellemzi.

Ha szétnézel az ausztrál tengerpartokon, vagy a nagyobb városokban, sokakat látsz piknikezni, sportolni a szabadban, vannak ingyenesen használható szabadtéri kondigépek a köztereken. Az új-zélandi Christchurchben pedig pl. egy olyan várótermet láttunk a villamosmegállóban, ahol egy hatalmas szőnyeg tele volt szórva milliónyi legóval, mellette pedig több asztal volt elhelyezve számítógépekkel, hogy így a gyerekeiddel vagy akár egyedül jobban eltölthesd az időt a villamosra várakozva. Az idősebb korosztály is nagyon friss mind testileg, mind szellemileg. Az a hetven feletti házaspár, akiknél két napig vendégeskedtünk, borzasztó érdeklődően kérdezgetett minket az itthoni életről, magunkról, kölcsönösen fotókat mutogattunk egymásnak az utazásainkról, fenséges vacsorát főztek nekünk, és egy-egy pohár bor mellett késő estig beszélgettünk egymással a legkülönfélébb dolgokról. Ilyenkor megtapasztalod, hogy az évtizedek és a kontinensek, amik amúgy elválasztanak ezektől az emberektől, mennyire semmit nem számítanak.

Egyébként megtudtam olyan praktikus dolgokat az ottani életről,

mint például hogy az ausztrálok nem járnak KRESZ oktatásra, hanem a szüleik tanítják meg őket vezetni, és egy naplót kell vezetni az autózott órákról, meg vizsgát is kell tenni, így léphetsz kategóriát és teheted ki az autódra a piros „P” után a zöld „P”-t, amivel már gyorsabban és felügyelet nélkül vezethetsz stb.

Az ingatlanárak meglehetősen magasak, a nagyvárosokban különösen. Sydneyben egy kis lakás bérleti ára 600 dollár – egy hétre. Nemcsak a közlekedés, de a bors- és a sószóró is fordított Ausztráliában: az egylyukún jön a só, a többlyukún a bors. Mivel a déli féltekéről van szó, a víz is balfelé örvénylik a lefolyón lefelé, nem jobbra. Az égre felnézve a Southern Cross (Dél Keresztje) csillagkép világít le rád legélénkebben, amit itthon sosem láthatsz. A Burger Kinget ott Hungry Jack’s-nek, az Opelt Holdennek nevezik. Ugyanaz az élet ott is, csak kicsit más.

Delfint simogattunk a vadonban

Delfint simogattunk a vadonban

Találkoztál magyarokkal? 

Nagyon kevés magyarral találkoztam. A backpackerek között rengeteg a francia, német, angol, holland, de egyetlen fiatal magyar utazóval sem találkoztam. Egy idősebb magyar nénivel találkoztam Perth közelében, aki egy benzinkúton volt eladó, a férje pedig tévészerelő volt, évtizedek óta Ausztráliában élnek. Egy magyar párra Perthben, városnézés közben lettem figyelmes, de velük nem volt alkalmam beszélgetni. Új-Zélandon teljesen véletlenül találkoztam egy magyar férfival, Jenővel: amikor parasailingelni mentem, ő volt az oktató. Azt mondta, még sosem adta ki az instrukciókat magyarul, törte a magyart, már majdnem húsz éve élt Új-Zélandon helyi feleségével. Mindenki Gino-nak nevezte. Azt mondta, nagyon kevés magyarral találkozni arrafelé. Történt viszont, hogy kb. két napja voltam Ausztráliában, Sydneyben, amikor az utcán járkálva megláttam egy „Kürtősh” nevezetű éttermet. Fantasztikus kürtőskalácsokat árultak, de a tulajdonos nem magyar, hanem egy izraeli férfi volt, akinek – az alkalmazottja elbeszélése szerint – annyira megízlett a kürtőskalács egy magyarországi útja során, hogy kürtőskalácsozót nyitott a sydneyi Kings Crosson.

Kürtőskalácsozó Sydney belvárosában

Kürtőskalácsozó Sydney belvárosában

Miután hazajöttél, hogyan folytattátok a kapcsolatot Markkal? És most hogyan tovább? Távkapcsolat, vagy költözés?

Én júniusban jöttem haza, akkor megint következett két hónap különélés, amíg ő még Ausztráliában maradt. Ez valahogy még nehezebb volt, mint ősszel a három hónap, mert Ausztráliában eléggé összeszoktunk ahhoz, hogy úgyszólván nagyobb fogalmunk legyen róla, miből „maradunk ki” a másik nélkül. Július végén Mark összecsomagolt, eladta Hodort és 10 hónap után visszatért Európába. Konkrétan Magyarországra. Azóta itt élünk Budapesten, elmentünk idén is a Szigetre, a barátait visszük várost nézni, a szüleimhez, nővéremékhez megyünk látogatóba, kirándulunk, mozizunk, ismerkedik a magyar élettel. Szeptember közepén tervezünk menni Hollandiába, egy kicsit ott maradok nála látogatóban, mielőtt októberben újra munkába kell állnia.

Tervezitek esetleg a kiköltözést Ausztráliába?

Sokan kérdezik, hogy gondoltunk –e rá, hogy Ausztráliába költözzünk. Nagyon szerettük Ausztráliát, több okból is el tudnám képzelni, hogy ott éljek, az egyetlen és fő hátránya viszont, hogy iszonyatosan messze van. Ha 15 ezer kilométerrel odébb költözöl, akkor muszáj mindent hátrahagynod. A barátaidat, a családodat, persze a legszorosabb kapcsolatok nem szűnnek meg, de képtelenség ilyen távolságból része lenni egymás hétköznapjainak. Skype-on pedig nem lehet hosszútávon kapcsolatokat működtetni. Szeretnék a közelben lenni, amikor majd a szüleim megöregszenek, a keresztgyerekeim felnőnek, a barátaim elindulnak az életükben. Ezt nem tudnám feláldozni azért, hogy Ausztráliában élhessek.

Szeretem Magyarországot és Budapestet, szeretnék itt élni egy kicsit. Egy tök jó helyre költöztem, és szeretnék én is állást keresni és elkezdeni dolgozni, mint mindenki. Ezek fontos céljaim most, amellett, hogy végül Markkal kettőnk közül valakinek költöznie kell majd, és az a valaki valószínűleg én leszek. Már éltem ezelőtt külföldön, nem hoz zavarba a nemzetközi környezet. És ha arra gondolok, hogy a jövőben hozzá költözzek Hollandiába, a gyönyörű fűzfás-patakos-zöldmezős erdő mellett lévő házába, ami majd egyszer talán a közös otthonunk lesz, akkor nem is kicsit elönt a boldogság. Addig meg marad a rendszeres repkedés és hollandiai/magyarországi vakációzás havonta egyszer.

Mögöttünk a híres mészkőképződmények és az óceán

Mögöttünk a híres mészkőképződmények és az óceán

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold a cikket, és keress minket a Facebookon is!

Van történeted? Megosztanád? Írj bátran a girlpowerblogbudapest@gmail.comra!

***

Kedves olvasó! Köszönöm, hogy betértél! Minden kulturált és építő jellegű hozzászólást örömmel veszek, boldog vagyok, ha párbeszédet kezdeményeztek!

Azonban a kirekesztő, gyűlölködő kommenteket minden esetben törlöm.

Keresd a Facebookon a Girl Power! blogot! Katt a képre:

Girl Power! blog a Facebookon

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!