Girl Power! blog

Hálószobatitkok egy nárcisztikus pasival

Vajon van-e biztos recept arra, hogy elkerüljük a nárcisztikus férfiakat? És ha nem tudjuk őket elkerülni, mit tehetünk?

A nárcizmus nem szimplán az énközpontúsággal azonos, hanem attól sokkal többet jelent. Amivé fejlődhet, annak csak a magja az önzőség, legyen az vele született, vagy szerzett tulajdonság. Ők azok, akik zokszó nélkül kiforgatnak a vagyonunkból, akár üzleti partnerként, akár házasságszédelgőként, meglopnak, becsapnak, pszichésen/lelkileg terrorizálnak, esetleg fizikailag is bántalmaznak, ellehetetleníthetik az életünket, és ami a legfájóbb, sosem ismerik be a tetteiket, azokért felelősséget nem vállalnak. 

Vendégposzt következik a Törd meg a csendet – blog írójától, Czakó Dorinától. A blogger szerint nincs biztos recept arra, hogy ezeket az embereket elkerülhessük, és ne válhassunk áldozattá. 

meet the narcistic man

Vallomás

Hát elmondott mindent. Szegény.

Irtó gáz ez az egész, amiket mesélt. Ráadásul, még nem tudom, hogy mit, de valamit nagyon félreért, vagy félremagyaráznak neki. Ez így nem hiszem, hogy jó lesz, persze, lehet, hogy csak túlaggódom.

Nem értem, hogy miért nem lehet az egészet úgy, ahogy van elfelejteni.

De hogyan is lehetne, ha folyton napirendi pontként helyezik elé a múltat. Jó, persze, megértem, hisz nagy a tét, de akkor sem ér ennyit ez az egész. Nyilván a béka segge alatt van időnként az önértékelése, pedig ez baromság. Az jutott eszembe, hogy szerezzünk be neki együtt egy menő napszemcsit, az tutira jót fog tenni.

Első hazaút

Hazafelé tartok, már sötét van, fáradt is vagyok, de örömmel megyek, még lesz egy kis időnk beszélgetni, mielőtt munkába menne. Egy kicsit aggódom ugyan, mert pár napja számolt be részletesebben a múltjáról, amit eddig vázlataiban ismertem.

Talán túl érzelmes volt a beszámoló… De tisztáztuk, rendben van, miért is aggódnék?! Belépek a kapun, hívom a liftet és készítem a kulcsomat. A lift csilingel, beszállok, majd újra csilingelés, nyílik az ajtó, végigmegyek a folyosón, a kulcsot a zárba helyezem, kattan egy fél fordulatnyit.

Már készülődik. Köszönünk. Gyorsan elmondja, hogy zsúfolt lesz nagyon a meló, és nem biztos, hogy mindig tudom hívni, ha lenne valami, de persze, majd beszélünk, meg holnap este már itthon lesz. Legkésőbb holnapután reggel. Talán jobb is ez így most, nyugtázom a dolgokat magamban.

Szerencsére jó idő van, gondolkodnom és beszélnem sem kell most minimum egy napig, élvezem az egyedüllétet és a triplájára tágult teret magam körül. Nem vagyok egy aggódó típus, de most úgy érzem szükség is van erre, mármint, hogy ennek a nyugodt, nagy, szabad, levegős térnek a hangulata belém ívódjon, és ezt vigyem magammal tovább a legközelebbi találkozásunkig.

Másnap délutáni, csendesen borozgatós, filmnézős magányomat telefoncsörgés szakítja félbe.

pexels-photo-29642

Aggódva keresi a fiát egy ismerős női hang. Higgadt ember lévén elmondom, amit tudok és nyugtatom őt. Azt nem tudom, hogy mennyire vagyok jó ebben, de tudattalan úgy gondolom, hogy az ilyesmit lazán kell kezelni, mint amikor egy gyermek elesik. Nem is menne másképp nekem. A női hang viszont nem akar megnyugodni, nem tudja elérni a fiát, pedig ők megbeszélték, hogy hívják egymást ma, és a fia tudja, hogy fontos. A nő nagyon kétségbeesett, mert pont most, mikor nem fogadták el azt a tisztességtelen alkut, akár baja is lehet a fiának.

 

Ki tudja, hogy azok az emberek mire képesek. Már bizonyították mire, de talán többre is.

Aggódni kezdek magam is, és felajánlom, hogy megkérdek pár embert, hogy beszéltek-e a fiával. Semmi eredmény. Nagyon aggódom most már, és még egy pillanatra kicsit sírni is kezdek. De ez butaság, gondolom, hisz tudom, mert mondta, hogy nem lesz elérhető és én nem szoktam pánikba esni, főként nem akkor, ha tudom, hogy mire számíthatok.

Másnap reggel nyílik az ajtó, a tér harmadára szűkül. Először – és sokáig utoljára – megemeli a hangját, hisztérikusan csapja az ingét az akasztóra, egyik kezében a napszemüveg. Mindenkinek mindenhez joga van, csak neki nincs joga semmihez, oktat ki határozott sértődöttséggel, azt nem mondanám, hogy ordítva.

Mindig ő a hülye, meg a lelki beteg, folytatja, már megszokta, szóval meg sem próbálja elmagyarázni, hogy mit is tettem. Nem értem mi van, de mielőtt megkérdezhetném, megtudom ezt is. Megaláztam az ismerősei előtt, továbbá teljesen feleslegesen komoly aggódásnak tettem ki őket.

Ne beszéljek velük többet, követeli, nincs jogom hozzá. Semmi gond, gondolkodás nélkül törlöm ki a telefonszámaikat, probléma megoldva. A tett és utána a rövid kérdésem meglepi, látom. Nem beszélünk róla tovább.

Sokadik út a semmibe

Hazafelé tartok, még világos van, fáradt is vagyok, kicsit aggódva érkezem, még lesz egy kis időnk beszélgetni, mielőtt munkába menne. Egy kicsit aggódom ugyan, mert lehet, hogy fogunk beszélgetni, és azért is aggódom egy kicsit, mert lehet, hogy nem beszélünk majd egy szót sem.

Belépek a kapun, hívom a liftet és készítem a kulcsomat. A lift csilingel, beszállok, majd újra csilingelés, nyílik az ajtó, végigmegyek a folyosón, a kulcsot a zárba helyezem, nem kattan. Helyette fordul.

Körbe-körbe többször. Nincs otthon. Nincs kinek köszönni. Nem mondott semmit.

Persze azt tudom, hogy bármikor berendelhetik és azt is tudom, hogy nem mindig elérhető és nem hívhatom akármelyik telefonon, mert abból baja lehet.

Tárcsázom azt a számot, amit szabad nekem hívni, mert bár megértő vagyok, de iszonyatosan néz ki a lakás. Érzem, hogy zavarom és tudom, hogy nem kéne, de viccelődni próbálok az ejnye-bejnyékkel, hogy oldjam a hangulatot, pedig nagyon félek. Minden szavamtól félek, hogy valamit rosszul mondok, nem szoktam én félni pedig a szavaimtól. Majd beszélünk, mondja, meg holnap este már itthon lesz.

Legkésőbb holnapután reggel.

Talán jobb is ez így most, nyugtázom a dolgokat magamban.

Nincs otthonom

Hazafelé tartok, már sötét van, fáradt is vagyok, egész nap aggódtam, végigaggódom az utat is.

Újra és újra próbálom elképzelni, nehogy valamit elrontsak. Csak be kell lépnem a kapun, hívni a liftet, aztán a lift csilingel, utána belépni a liftbe, a lift újra csilingel majd, én kiszállok és végigmegyek a folyosón.

Itt nagy levegőt kell vennem, mert aztán majd a kulcsot a zárba helyezem, és próbálom megtippelni, hogy csak egy fél fordulat lesz és aztán kattan a zár, vagy többször körbe-körbe forog majd a kulcs. Nem tudom, hogy otthon lesz-e, nem tudom, fel kell-e hívnom, nem tudom, kell-e majd köszönnöm, nem tudom, fogunk-e, kell-e majd beszélgetni, nem tudom, hogy tudok-e majd aludni.

 

Nem tudom, hogy egész éjjel menni fog-e a tévé, vagy játszik majd hajnalig, esetleg nem lesz otthon, de én akkor sem kapcsolhatom ki majd a számítógépet megint, mert letölt, vagy feltölt és kéken villog majd a szoba, egész éjjel, mint egy rendőrautó.

Nem tudom, mit szeretnék, és félek, hogy megint találok valamit, ami miatt nem tudom, hogy kellene-e aggódnom.

 

Nem tudom, hogy akkor én azt majd meg merem-e kérdezni, félek, hogy csak majd sokára és akkor már türelmetlenül. Mostanában gyakran alszom el a filmeken és továbbálmodom őket, miközben azt hiszem, hogy ébren vagyok, míg fel nem ébredek újra és újra hajnalig. Nem tudom már mi volt a filmben és mi az, amit csak álmodtam. Nem merek már az emberek szemébe nézni és a legtöbb filmtől félek.

suit-portrait-preparation-wedding

Nincs tovább

Azt én már régóta tudom, hogy rajtam akar bosszút állni a múlt miatt, aminek én része nem voltam, de a vállamra tették, mint egy pehelypaplant, amit téglákkal raktak tele, de én sokáig hittem azt, hogy ez majd elmúlik. Egy ideje már azzal is együtt élek, hogy van egy (látszat?)boldog élete a négy falon túl és a fájdalmat hozza haza, nekem.

(Engem nem visz sehová, mert magammal vinném én a fájdalmat, amit próbálok én kiokádni és levetkőzni magamról, mint valami gumiruhát, ami nyúzza a hideg, izzadt bőrömet.)

 

De csak sokára tudom meg, hogy ez az ő élete két különálló élet. Talán több is, mint kettő. Nem tudom, hogy mennyire közel járok az igazsághoz, de ő tudja. Ezúttal sikerrel vetek véget ennek.

Én nem akarom többé megtippelni, hogy hányat fordul a kulcs a zárban.

Én sem vagyok többé

Egy ideje hazahozza a négy fal közé a boldogságot, de nem enged minket ki onnan és én még sokáig nem tudom, hogy mi lehet odakint. Amikor megtudom, én el sem akarom hinni, hogy létezhet ilyen gonoszság. És én nagyon félek, mert értem, hogy létezik, de nem értem a mibenlétét még sokáig. Mígnem…

Engem eleinte nagyon megrémít, hogy megtanultam pszichopata fejjel gondolkodni és én sírtam édesanyámnak, hogy megőrültem talán… És akkor még úgy gondoltam, hogy EHHEZ viszonyítva egy rakás szerencsétlenség vagyok, meg rettegtem attól, hogy azért, mert felfogtam hogyan gondolkodnak, én is ilyenné válok, pedig nem akarok.

De én azt hittem, hogy csak úgy tudom megvédeni magam, ha én is pszichopata leszek. Ettől még inkább megrémültem.

https://www.youtube.com/watch?v=w2txHeWJvxg

Feministaként beszélnünk kell a nárcizmusról

Egy néhány évvel ezelőtt publikált cikkben erre hívja fel a figyelmünket Tea Phoenix és a téma bizony mára sem veszített aktualitásából. Kicsit visszautalva a fent leírtakra, mint hangulati vezetőszálra, ki ne érzett volna már valami hasonlót? Ha nem hazafelé, a szerelméhez menet, akkor talán a munkahelyére, vagy az iskolába vezető úton. Még rosszabb esetben a szülei, vagy a gyermeke háza felé, netalán vendégségbe igyekezvén. Esetleg akkor, amikor egy kellemetlen rokon, vagy „barát”/szomszéd átlépte a küszöbünket…

Sajnos az életünk bármely területén találkozhatunk ezekkel az emberekkel, akik sokszor eleinte rendkívül megnyerőnek mutatkoznak, de az is előfordulhat, hogy valami miatt már első pillanattól kezdve érzünk velük kapcsolatban valami furcsa, megmagyarázhatatlan dolgot, amit vesztünkre sokszor meg is akarunk fejteni.

Gyakran e mögött a megfejteni vágyás mögött egyébként elsődlegesen az áll, hogy tudat alatt szeretnénk bebizonyítani önmagunknak, hogy biztonságban vagyunk, miközben a másik felünk érzi a veszélyt, ami ugyebár félelmetes dolog, és mindenképp szeretnénk elkerülni ezt a felismerést.

 

Azt gondolom, hogy a nárcizmus problémakörével genetikai és szociológiai síkon egyaránt szükséges foglalkoznunk, tenni ellene azonban „csak” az utóbbi terepen tudunk. Ez azért nem annyira rossz hír, ugyanis én hiszem, hogy rendkívül ritka az, hogy valaki eredendően „gonosznak” születik.

A városi legendákká vált, mindenféle csalókról és sorozatgyilkosokról, vallási vezetőkről, mentorokról, nárcisztikus vezérekről, politikusokról, meg házasságszédelgőkről szóló egykori és jelenlegi újsághíreket megvizsgálva is megállapítható, hogy bizony a legtöbb ilyen legendás fazonnak bővelkedik már a gyermekkora is olyan bakikban/traumákban, amik, ha nem is mentségként, de magyarázatként szolgálhatnak tetteikre/személyiségükre.

Felismerni a nárcizmus komplex, gyakran egymásnak ellentmondó jeleit nagy bátorságot igényel, hiszen nagyon sokszor kell szembesülnünk menet közben önnön gyengeségeinkkel, sebezhetőségünkkel, hibáinkkal, önzőségünkkel, gyarlóságainkkal, és a téves társadalmi beidegződéseinkkel is. Talán pontosan a bátorság az a kulcsszó, ami miatt Tea Phoenix összekapcsolta a feminizmust – ezt az oly gyakran pejoratív módon félreértelmezett és félremagyarázott fogalmat – azzal a „kötelességgel”, hogy társadalmi szinten szükséges felhívni a figyelmet a nárcizmus jeleire.

 

A másik ok pedig az lehetett, hogy a nők még mindig jelentősen nagyobb arányban válhatnak áldozattá, aminek nem szimplán csak az a közvetlen oka van, hogy a férfiak körében (elvileg) jóval nagyobb a pszichopaták aránya, hanem ez a dolog bővelkedik a közvetett okokban is.

Itt sorolhatnánk, hogy a vezető pozíciókban még mindig jóval több a férfi, mint a nő, egy bizonyos pozíciót betöltő férfi, pedig általában még mindig magasabb fizetést kap, mint egy ugyanazt a pozíciót betöltő nő.

Igen, még az úgynevezett fejlett országokban is így van ez.

A gyermeknevelés szépségei és terhei jelentős részben még mindig leginkább a nők feladata, és egy nőnek – a téves közfelfogás szerint – még mindig a konyhában (is) van a helye, ha szeretne ott lenni, ha nem.

Arról az égbekiáltó szégyenről nem is beszélve, hogy ha egy nő nem megy férjhez, vagy elválik, az azt jelenti, hogy kudarcot vallott, legalábbis a – szintén tévesen belénk nevelt – „szabványok” alapján.

Így aztán rengeteg az az eset, amikor – durván fogalmazva – azért megyünk bele kapcsolatokba, hogy legyen mit posztolni, hogy ne maradjunk le, ne kerüljünk szégyenbe. Az anyagi okok mellett, többek között ugyan ezen okokból kifolyólag marad benne rengeteg nő kihűlt, méltatlan, megromlott, vagy bántalmazó kapcsolatokban.

A bántalmazó kapcsolatok vonatkozásában a „Miért marad?” c. kérdésre adott válaszok komplexitására most nem is térek ki, mert az egy külön téma.

Divatnárcizmus

A közösségi oldalak remek terepet szolgálnak a divatnárcizmus terjedéséhez is, hisz nem győzünk túlteljesíteni az ismerőseinken/az általunk követett insta-sztárokon, ami a nyaralásokat, diétákat, kapcsolatokat, esküvőket illeti.

Ezek a Facebook „néma” kihívásai.

Ugyanolyanok, mint a jeges kihívás, csak ezekben az esetekben ezt így nem mondjuk ki. Különbség még az is, hogy itt többek között a szállodaipart meg a party-szervezőket támogatjuk, nem valamely betegség gyógymódjának felkutatását.

Ez persze önmagában még nem baj, az már viszont sokkal inkább aggályos, hogy az a pont viszont azonos mindegyikben, hogy a menőségünket bizonygatjuk vele. (Kérdés kinek és, hogy mindez hoz-e valódi kielégülést?)

A nemi erőszak esetek többségének az áldozatai még mindig nők, de azt gondolom, hogy még ettől is sokkal jelentősebb és nyomasztóbb az a tény, hogy az áldozathibáztatásnak – ami a traumát megsokszorozza és a gyógyulás folyamatát jelentősen elnyújtja az áldozatok számára – is legfőképp a nők vannak kitéve, pontosan a téves társadalmi beidegződések miatt.

Előrelépés ugyan van, a baj az, hogy ehhez olyan kemény és fájdalmas példák/harcok kellenek, mint a Kiss-ügy, vagy a stanfordi nemi erőszak ügye. Ez utóbbi esetben az áldozat levele az elkövetőhöz immár magyarul is olvasható. A CNN úgy fogalmazott, hogy „a fiadnak mindenképp el kell olvasnia ezt a levelet”, én pedig azt mondom, hogy ezt a levelet mindenkinek, fiúknak, lányoknak, apáknak, anyáknak, tehát mindenkinek, aki ember, el kell olvasnia, mert ez nem feminista, hanem humanista kérdés.

A nárcizmusról humanistaként, még pontosabban emberként is beszélnünk kell. 

Méghozzá azért, mert a nárcizmus nem szimplán az énközpontúsággal azonos, hanem attól sokkalta többet jelent. Amivé fejlődhet, annak csak a magja az önzőség, legyen az vele született, vagy szerzett tulajdonság. A nárcizmus, mint személyiségzavar a veszélyes szinteken már igen ritkán fordul elő önmagában.

Keveredik a pszichopaták és a paranoidok vonásaival, és szadizmussal, illetve machiavellizmussal párosul.

 

Így ők lesznek azok, akik zokszó nélkül kiforgatnak a vagyonunkból, akár üzleti partnerként, akár házasságszédelgőként, meglopnak, becsapnak, pszichésen/lelkileg terrorizálnak, esetleg fizikailag is bántalmaznak, ellehetetleníthetik az életünket, és ami a legfájóbb, sosem ismerik be (őszintén) a tetteiket, azokért felelősséget nem vállalnak.

Sajnos azt nem mondhatom, hogy létezik egy biztos recept arra, hogy ezeket az embereket elkerülhessük, és ne válhassunk áldozattá.

 

Viszont azzal, hogy értjük a működési mechanizmusukat, jelentősen könnyebb lesz annak a feldolgozása, ha valamilyen módon minket, esetleg szeretteinket csapdába kerítette a társadalom egy „ragadozója”, mert azt is megértjük, hogy mennyire szánalmasan sekélyes és gyáva emberekről van szó valójában, minden látszat ellenére. Ha megértjük a gondolatmeneteiket, az azt is segíthet felismerni, hogy miként tehetünk mi magunk az ellen, hogy olyanná váljunk és/vagy olyan gyermekeket neveljünk, mint amilyenek ők, mert az senkinek nem jó ám.

A nárcizmus nem erő, nem menő, nem kiváltság!

Írta: Törd meg a csendet

***

Kedves olvasó! Köszönöm, hogy betértél! Minden kulturált és építő jellegű hozzászólást örömmel veszek, boldog vagyok, ha párbeszédet kezdeményeztek!

Azonban a kirekesztő, gyűlölködő kommenteket minden esetben törlöm.

Keresd a Facebookon a Girl Power! blogot! Katt a képre:

Girl Power! blog a Facebookon

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!