Girl Power! blog

Egy férfi takarítja a lakásom, fizetek neki érte

Egyre több férfi vállal takarítást. 

Bandinak hívták. Én lehettem akkoriban úgy 16-18 éves, mikor ő nagyjából 44 körül járhatott. Az első takarító férfi volt, akit ismertem életemben – micsoda ritkaság, nemdebár? Igen, hozzánk járt. Nem, nem iskolai takarító, vagy karbantartó volt. Bandi a mi takarítónk volt, aki házhoz jött. 

A nagymamámnak ajánlotta valaki, mondták, a Bandi gyönyörűen takarít, lelkiiseretes, megbízható, így édesanyám – dolgozó nő, vállalkozófajta, szerte-széjjel voltak, dolgoztak sokat apival együtt – elhívta hozzánk. Ez a kilencvenes évek elején volt, tényleg nagyon nagy szám volt, ámultak a szomszédok is. Hiszen mindannyian vigyázónéniket, babysitternéniket – értsd: kizárólag lányokat, nőket – láttunk magunk körül.

Férfit? Takarítani? Lakásban? Családnak? Nem. 

Bandi magas, vékony, bajuszos pasas volt, és az egyetlen hibája, már ha ezt hibának lehet nevezni, hogy rengeteget beszélt. Magányos férfi volt, ezt mindig mondogatta. 

Elvált, gyereke nem volt, és ontotta magából a szót ablakpucolás közben. Persze, így dupla időt töltött el nálunk, mert mindig megállt sztorizni, de ez különösebben nem zavart engem – igaz, anya néha már a falra mászott tőle. De szerettük.

Szórakoztatott minket sztorikkal, családtörténetekkel.  És közben fényesre pucolta a lakást.

Porszívózott, törölgetett, és  – hogy mégiscsak maradjunk a buta szexista sztereotípiáknál – egyes férfiasnak mondott házkörüli munkát is elvégzett: felszerelt, leszerelt, felfúrt, hát ilyenek.

Estére a pecó csillogott, villogott. Anyu is elégedett volt, Bandi is. Havonta jött, és mindig úgy érkezett, mint aki hazatér. Szeretett nálunk lenni, nem érezte nyűgnek, legalábbis én így láttam. Volt társasága, hallgatósága, és közben már-már tökéletes munkát végzett (jó, néha itt-ott maradt némi por, de ezt elnéztük mindig). 

Aztán egyszer csak eltűnt. Nem jött többet.

Kerestük, hívtuk, elérhetetlen volt.

Később hallottuk, meghalt az anyukája, amibe Bandi picit beleroppant.

Aztán Németországba költözött.

Ott él azóta is.

Azóta eltelt sok-sok év, dolgozó nő lettem, állással, hitelekkel, és a többi, és bizony akármilyen kis lakásban is lakom, nehezen megy ez a takarítás dolog, nincs erőm, energiám, éppen ezért – ciki, nem ciki – úgy döntöttem, takarítót fogadok. Ha csak kéthavonta jön valaki, aki rendbetesz néhány dolgot, akkor már nem érzem úgy magam, mint egy szemétdombon. 

Így akadtam rá egy takarító-szolgáltatást ajánló startupra, ami egyre inkább teret nyer itthon. Nagyon praktikus, baromi egyszerű, pár katt, kiválasztod a szolgáltatást, mit szeretnél, teljeskörűt, vagy csak kicsi takarítást, és megrendeled a takarítót.

Én szándékosan nem használom tehát a takarítónő kifejezést, merthogy ma már egyre több férfi vállal takarítást.

Hiszen ki mondta, hogy a rendet és a tisztaságot férfiak nem képesek megteremteni? 

“Szebben takarít, mint egy nő” – mondta viccesen egy barátom, aki eme applikáció segítségével akadt rá egy takarítóra, aki ma már rendszeresen látogat el hozzá. Én ettől kicsit elfancsalodtam.

Megint ugyanaz.

Nem ez a mércém. Nem a nemek függvénye. A munka munka, kétkezi, vagy sem, ha ő ebből pénzt keres, akkor mindegy, hogy bajusza van vagy hosszú haja.

Szóval, a lényeg, fogtam ezt a szolgáltatást, és házhoz hívtam az egyébként erkölcsi bizonyítvánnyal és minden egyéb szertifikációval rendelkező takarítót.

És akkor egy napon becsengetett Tibor.

Mikor megérkezett a lakásomba, mosolyogva üdvözöltük egymást, egyáltalán nem volt feszültség, laza volt, fiatalos, és rendkívül értelmes fickó. Nálam pár évvel idősebb. Sovány, de szálkásan izmos, ha nem tudnám, hogy takarítani jön, azt gondolnám, esetleg villanyszerelő, vagy festő, aki egész nap az erejét használja.

Végülis, azt használja, senki soha nem állította, hogy a takarítás játszi könnyedséggel összehozható feladadt.

Röviden vázoltam neki, hogy full szervízt szeretnék: ablakmosás, minden szekrény kipucolása, porszívó, anyámkínja, és ha lehet vasalja is ki a kiteregetett ruhákat (jó, a bugyijaimat eltettem) – és miközben mondtam a monológom, szkenneltem a tekintetemmel, mit szól, mert igen, mégiscsak bennem van a gyanú, mi lehet a fejében, mire gondolhat? Mit láthat? Hogyan néz rám? Hogyan érzi magát most nálam?

Tibor azonban bólintott, mindenre, kedvesen mosolygott, és már neki is látott.

Ő Bandival ellentétben nem beszélt. Szinte semmit.

Teszi a dolgát, csak annyit szólt hozzám, hogy hol találja a bútorsprayt, és használhatja-e azt a kis seprűt ott a sarokban, amit észrevett. Nem akart szédíteni, nem akart beszélgetni, jött, végigtolt 5 órát, és kész. 

Odáig voltam. 

Miután megnyugodtam, tettem-vettem körülötte picit, annyira nem tudtam mit kezdeni magammal, hogy fél órára egyedül is hagytam, leszaladtam a boltba, és ittam egy kávét valakivel –  mire visszamentem, a lakás nagyjából készen volt.

Most az olvasóban valószínűleg felmerült, miért hagytam ott egy idegent. Nos, egyszerűen azért, mert kis idő elteltével egyértelművé vált számomra, hogy Tibor rendben van. Nem lopni jött. Hanem dolgozni. Ennyi. Nálam hamar megterem a bizalom, persze lehet pofára esés is, de itt bizony nem volt. 

A takarítás végén megkért, nézzek körbe, mindent rendben találok-e.

A törölközők gondosan felgöngyölítve és mértani pontossággal elrendezve a szekrényen, mellette szépen sorban a tusfürdők és kencék, a lakkok színskála szerint csokorba szedve a fürdőben. A nappalira konkrétan rá sem ismertem, olyan érzés volt, mintha valaki más lakásába toppantam volna be. Az ágyat úgy ágyazta be Tibor, mintha egy szállodában lennék. Az íróasztalon is csoda történt: a tollak, eszközök szép sorban, papírfecnik, irományok a papírtartóban (ki nem dobott semmit). Örömömben majdnem elsírtam magam, lám, a káoszból rend lett.

Ennyi volt Tiborral a kalandom, meg voltam elégedve. A lakás tisztaságára próbálok ügyelni, de azért kezd megint kaotikussá válni a helyzet – nos, akkor én teljes lelki nyugalommal keresem majd ismét Tibort.

És ami még nagyon szívmelengető élmény volt Tibivel kapcsolatban, az  az, hogy egyértelmű volt: lelkiismeretes, becsületes, és az is, hogy nem tudok róla semmit: Bandi ellentéte, a szűkszavú, csendes takarítófiú, néha ez éppen így jó.

A sztereotípiákat pedig szépen lassan tessék elfelejteni – “férfimunka”, “nőimunka”, sok ilyen felesleges bélyeg, amelyek között élünk, pedig a munka nem büdös, és egyáltalán nem szégyellni való. És az sem igaz, hogy a férfiak nem képesek rendet tenni. Én tudom, ismerem erre az élő cáfolatokat. Bandit és Tibit. És még ki tudja, hány takarító férfi dolgozik, akiknek hála és köszönet. 

***

Kedves olvasó! Köszönöm, hogy betértél! Minden kulturált és építő jellegű hozzászólást örömmel veszek, boldog vagyok, ha párbeszédet kezdeményeztek!

Azonban a kirekesztő, gyűlölködő kommenteket minden esetben törlöm.

Keresd a Facebookon a Girl Power! blogot! Katt a képre:

Girl Power! blog a Facebookon

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Nørgaard Elina K says:

    Ez nagyon jól hangzik! Ha a Tibinek esetleg lenne Szombathelyen egy hozzá hasonló munkatársa, szívesen alkalmaznám 🙂

  2. Újhelyi Zsuzsanna says:

    Huh, 5 óra alatt EZT MIND megcsinálta? Superman, tényleg.

  3. Anna Kele says:

    Ma már nehéz meghúzni a demarkációs vonalat a klasszikus női és férfi feladatok között. A legtöbb ember tudja, hogy amikor szükség van a munkaerőre nem elsődleges az illető neme (pld. gyermek gondozás). Mégis van valami visszahúzó erő ! Hol a környezetükben élő nők, hol a férfiak “rontanak” és a feladatát egyébként kiválóan végző, az igényekhez kiválóan alkalmazkodó férfi/nő jelzi, hogy a hagyományos munkamegosztás szerint ez nem az ő feladata lenne, hanem egy kényszer megoldás áldozata lett, amiben nem érzi jól magát. És ezzel véget ér a tökéletes megoldásnak induló kapcsolat és az érintett felek elkezdenek küzdeni egymással …….


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!